„Az uram megvert” című írásom az események átértékeléséről szól.
Ne aggódj, nem az én „uramról” van szó. És nem vert meg senki. Sőt, valójában azt a hölgyet sem, akiről írok, de…
Az eset
Egy nagyon kedves barátnőmmel kávézni igyekeztünk, de már érkezésekor a sírás kerülgette, mérhetetlenül lehangolt volt, szép kis arca elhalványult.
– Úristen, mi a baj? – kérdezem riadtan.
– Az uram megvert – válaszolja mélabúsan.
-Megvert???! – kérdezek vissza megdöbbenten.
Bólint.
„Az ura”
Történetesen ismerem a férjét, nemhogy nem egy vadállat, egy igazán kellemes ember. Az én fejemben sehogyan sem állt össze a kép, ez a jóember hogyan tudta megverni?
– Mégis, elmesélnéd, mi történt? – mondom a lehető legmegértőbb hangomon.
– Az ő hibája! – fakad ki. Hétvégén sütni akartam, – ez pénteken történt – és én csak annyit kértem, hozzon egy sütőmargarint!
– És?
– Nem hozott! Amikor pedig ezt a szemére vetettem, felpofozott!
– Szemére vetetted?
– Hát, igen – kezd el szabadkozni, majd újult erőre kap és vagdalkozásba csap át – azért elég mérges voltam, hogy csak ennyit kérek, egy nyomorult margarint és még azt sem képes hozni! Én semmiben sem számíthatok rá, még egy ilyen kis dologban sem! Ezt az egyet kértem! Mondd meg, miért nem fontos neki az, ami nekem???!… És akkor megpofozott.
Miközben dühödten hadarta a történteket, újból és újból elismételgetve szinte ugyanazokat a mondatokat – hagytam beszélni, de azért ezek a gondolatok erősen megütöttek:
„Semmiben sem számíthatok rá?” „Nem fontos neki az, ami nekem?”
Más szemszögből
Azért, azt elárulom, hogy ez a férfi napi 10-12 órát dolgozik. Azon túl, hogy becsülettel eltartja a családját; heti egy alkalommal takarítónőről gondoskodik, hogy azt a nagy házat ne a feleségének kelljen pucolnia; ha kedves felesége kávézni kíván, küld bébiszittert, hogy a 10 hónapos babára megbízható, szakavatott személy felügyeljen. Ráadásul, mondom, egy udvarias, jólelkű, melegszívű ember.
Ja, és rövid sétányi távolságra három üzlet is van, tele margarinnal!
Szóval, mit is várunk még ettől a férfitől?
Én megértem őt. Szerencsétlen, péntek este hazaér, semmi másra nem vágyna, mint egy kellemes beszélgetésre, együttlétre, esetleg egy meghitt vacsorára a feleségével, aki nemhogy a szeretetével venné körül, még itt hepciáskodik! Elhiszem, hogy meglendült a keze!
Miért mesélem?
Miért mesélem ezt most Neked? Azért, mert olyan gyakran látom, hogy a partnerünktől várunk el mindent. A saját boldogságunkat, örömünket, élvezetünket.
Mi lenne, ha mi magunk lennénk kicsit vonzóbbak, szerethetőbbek, akár kihívóbbak a társunkkal? Nőiesebbek? Férfiasabbak?
Mi lenne, ha ez az – egyébként kedves – hölgy nem veszekedéssel várja haza az „urát”, hanem szépen felöltözve? Ha nem a margarint keresné rajta, hanem, mondjuk, a nyakkendőjét?
Amivel aztán – miután le is vetkőztette – végigsimogatná, cirógatná a férje testét?
Vagy itt van ez a gyönyörű nyaklánc. Milyen érzés lenne a férfinek, ha azzal járná körbe minden porcikáját? És a nőnek?
Csak arra biztatlak, próbálj ki valamit MA! Bármit! Valósítsd meg egy régi vágyad, vagy épp a legelső gondolatot, ami eszedbe jut! Valami újat, szokatlant, valamit, aminek örülne a partnered!
by 