Egy csodákat ígérő, ragyogó őszi délután, mikor a napfény csillogott a bérceken és az ózondús levegő szétrepesztette a sarjadó szíveket, beültem közeli parkolóban álló autómba és nekiindultam. Péntek volt, csillogott az ég, kisfiam az iskolánál várta érkezésem, lelkem megtelt örömmel, majd nem nézvén se jobbra, se balra, de legfőképp az előttem álló füves kiterjedésű területre, melyen, – abbéli igyekezetemben, hogy a bevezető útra felhajtok – átgázolni készültem…. Belezökkentem egy kátyúba. Mégpedig a legnagyobba, melyet közel s távol látni lehetett. Próbálkoztam kinyomulni belőle előre – hátra, ám ahelyett, hogy kievickéltem volna a sárgödörből, egyre inkább belefúrtam magam.
Jött egy hölgy, sopánkodott, elmesélte, hogy igen, ő is itt szokott parkolni, volt hogy beleakadt, jaj, nagyon kell vigyázni… segítőkész volt, próbáltuk kitolni, dehát ketten meg sem tudtuk mozdítani azt a nagy autót…
Tudod, [FIRST NAME GOES HERE], valahol félelmetes, de talán inkább örvendetes, mennyire meg tudom őrizni nyugalmam válságos helyzetekben. Szerencsémre, nem kezdtem el sírni, hisztizni, nem estem pánikba… Kirohantam az útra és megállítottam az első autót, amelyikben férfi ült. Elhadartam, mi történt, – roppant kedves volt! – azonnal befordult a parkolóba, egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet, majd így szólt:
„Ne tessék aggódni, tűzoltó vagyok, én nem ismerek lehetetlent!”.
„Magát a Jóisten küldte” – hálálkodtam, ám ő, szinte már meg sem hallotta szavaim, indult a parkoló hátsó szegletébe, ahonnan rögvest palalapokat hozott.
Én, [FIRST NAME GOES HERE], komolyan mondom, meg sem láttam azokat a lapokat, de persze, ha látom, akkor sem jutott volna eszembe…
Összetörte. Hiába helyeztük azonban a megfelelő pozícióba ezeket a palákat, a kerekek sehogyan sem akartak megkapaszkodni rajtuk, csak pörögtek, pörögtek, fröcskölve a sarat a szélrózsa minden irányába.
Láttuk, hogy így nem boldogulunk, megkérdezte tehát, hogy kerülök ide?
„Itt dolgozik talán a kórházban?” – mutatott az egyik közeli kerítésre, melynek túloldalán valóban a kórház áll.
„ Nem, nem, itt az óvodában” – mutattam egy másik közeli kerítésre, ahol tényleg az óvoda van.
„Akkor – mondta – nincs más hátra, tessék hívni erős apukákat, akik majd kitolják a sárból.”
„Ó, jaj!” gondoltam magamban – „nagyon korán vagyunk, hisz két óra alig múlt, ilyenkor még nem jönnek az erős apukák a gyermekeikért!”
De mire ezt kigondoltam, már eszébe is jutott valami:
„Vagy! Tessék olyan apukákat várni, akiknek van vontatókötelük.”
„Vontatókötelük!” – gondoltam újra csak magamban – (nem vagyok egy cserfes fehérnép).
„Szép lesz! Eszter néni nyakig sárosan rimánkodik az apukáknak, hogy húzzák ki, csak mert figyelmetlen volt és nem nézett oda, ahova kellett volna…” remek kilátás péntek délutánra, miközben gyermekem ott vár az iskola kapujában”.
„Vagy, tessék csak várni – ragyogott fel ismét – lehet, hogy van nálam kötél” és tulajdonképpen, mire ezt kimondta, már fel is túrta az autót… Meglelte! (bár, figyelembe véve, hogy tűzoltó, valójában az lett volna furcsa, ha nincs nála, nem?) (Jaj, de gonosz vagyok!)
Valahogy még azt is megtaláltuk – megtalálta – hova kell befűzni, és…. kihúzott a csapdából!
[FIRST NAME GOES HERE], kérlek, ne mondd el a férjemnek, de én a nyakába borultam annak az embernek!
S hogy mindezt miért meséltem el? Folytatás itt:
by 