Emlékszel még azokra az időkre, amikor a repülőterek zsúfoltak voltak? Mikor egy-egy járatot megtöltöttek az utasok?
Amit most mesélek, akkoriban történt.
Ponta del Gada-ra tartottunk. Kisfiam akkor 4 éves volt (mindig is nagyon jól lehetett vele utazni), igaz, rendszerint telepakoltuk kézipoggyászainkat könyvekkel, játékokkal, színezőkkel, pontösszekötőkkel…
Nos, Lisszabonban, ahol át kellett szállnunk, nem hogy játszadozni, mesélni nem tudtunk, a veríték kivert mindannyiunkat a rohanástól, hogy egyáltalán a csatlakozást elérjük.
Elértük.
Lisszabontól Ponta del Gada mintegy két és fél óra a repülőút, ám arra számítottam, gyermekem elalszik az addigi hosszú és fáradtságos út után. Jó eséllyel meg is tette volna, (amire a gépen utazó gyermekek többségének úgyszintén szüksége lett volna), HA nincs a járaton egy kisgyerek, aki abbéli felháborodásában, hogy felszállás közben nem ülhet édesanyja ölében, végi nem üvölti azt a mintegy 40 percet, ami alatt mindenkinek, gyereknek, felnőttnek az agyára megy.
Tudod, ismersz valamennyire, én alapvetően elég türelmes vagyok, főként ha gyerekekről van szó, de megmondom neked egész nyíltan, ez már engem is kihozott a béketűrésből.
Az pedig egy dolog, hogy a gyerek ordított, akár a fába szorult féreg, az anyja meg sem próbálta vigasztalni, a figyelmét elterelni, vagy egyáltalán, valamit tenni, hogy a helyzet mindannyiunk (de elsősorban a saját gyereke számára) jobbá legyen!
Az apja pedig! Még ő volt felháborodva, ha bárki rájuk vagy akár csak abba az irányba tekintett rosszallóan… az apa ráröffent: Neked mi bajod van? Nem láttál még gyereket? Most mit lesel? Fél!
Hát, körülbelül ilyen hangvételben zajlott a felemelő kommunikáció.
Mi nézegettük a könyveket (miközben legszívesebben felpofoztam volna ezt a hányaveti anyát, ahogy csak ott üldögélt a székében, miközben a gyereke mászott volna az ölébe)!
A dühkitörés küszöbén
Lapoztuk tovább a könyveket, kötöttük össze a pontokat, hogy azokból szép színezhető, szenzációs kép legyen, rakosgattuk a tangram darabkáit a mágneses táblára – és közben azon imádkoztam, teljen már el ez a két és fél óra minél hamarabb, legyünk túl ezen az utazáson mihamarabb, menjen mindenki a maga dolgára és felejtsük el ezt az egészet! Bízván abban, hogy soha többé az életben nem találkozom ezzel az utazóközönséggel, de legfőképp azzal a családdal!
A légiutas-kísérőkkel, akik olyannyira betartják a szabályokat, hogy – csak mert elmúlt X éves és hónapos az a gyerek – nem engedik az anyja ölében ülni – az anyát, aki képtelen megmagyarázni a gyerekének, hogy ez most így van, majd vége lesz (mármint a felszállásnak és oda ül, ahova akar); az apát, aki minden csak nem együttműködő, fogalma sincs, hogyan kezelje a szituációt, ezt az egész utazást…
És tudod, már épp dohogni kezdtem magamban, mikor kisfiam, a maga négy évével, úgy is mondhatnám, a négyévesek bölcsességével egyszer csak megszólalt:
„Anya, ne adjuk oda neki ezt a tangramot?”
„Tessék, szívem?” – riadtam fel zsörtölődésemből.
„Adjuk kölcsön a tangramot.”
Komolyan mondom, legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben! Én, a felnőtt, az az ember, aki alapvetően mindig a megoldást keresi! (Legalábbis szeretné ezt hinni magáról!) Most menekül (menekülne, de hova?) a szituációból! Miközben alig 4 éves gyermeke talán a lehető legtökéletesebb megoldással áll elő.
Bátortalan volt azért a lelkem, így együtt mentünk oda…
Mint amikor a Nap rásüt a jégbeolvadt ereszre… úgy terelte el a síró gyerek figyelmét nagy bánatáról ez a játék!
Nem is láttuk tangramunkat egész út alatt, olyannyira, hogy bármikor, amikor anyuka szerette volna visszaszolgáltatni, az üvöltés újrakezdődött. Még ha nem is játszott vele csak ott tartogatta az ölében, akkor is ott kellett lennie!
Szerencsére minden gyerek elfárad egyszer. S mikor végre elaludt, visszakaptuk a megmentő csomagot – egy jó szó nélkül.
Az apja felkarolva vitte le alvó fiát a gépről – még annyit sem mondott: viszlát…
Vagy: köszönöm…