A háromarcú mosoly

A háromarcú mosoly

A háromarcú mosoly három rövid történet arról, hogy mégis jó, ha mosolygunk!

Szeretek mosolyogni.

​

Te is?

​

Elmesélek neked három rövid történetet, melyek mindegyike velem esett meg. Van, amelyik igen régen, van, ami a közelmúltban.

Egyébként pedig, mosolyogni jó. Jobb, ha tudatosan rászoktatjuk magunkat (ha másként nem megy).

​

I. A Hajléktalan néni

​

Valamelyik nap az egyik metróaluljáróban rohantunk kisfiammal. Előtte épp tréfálkoztunk, igy hát széles mosollyal az arcunkon vágtáztunk a rengetegben.

Akkor és ott, a hajléktalan néni, tudod, aki az újságot „árulja”, és alapvetően meghúzza magát a tömegben… Ott iparkodik mellettünk, szedi apró lábait és fülig érő szájjal kiabál:

​

„Végre! Végre, valaki mosolyog!” – és annyira örült, hogy a lépcsőkig szaladt velünk. Ő, aki emberek garmadáját látja elvonulni nap mint nap… Gondolom, nem annyira mosolyra fakadtan…

Mégis, ez egy kellemes történet. Nem úgy a következő, mert:

​

Aztán persze kiderülhet, hogy a mosolygás nem feltétlenül célravezető…

​

II. A Fennhéjázva Félreértő Férfi

​

Sok – sok évvel ezelőtt történt, még az első férjemmel éltem, mikor a metró mozgólépcsőjén álldogálva haladtam felfelé. Már a sík peronon voltam, mikor lélekszakadva fut utánam egy férfi, elém áll, leblokkolja utam és – se köszönés, se kézcsók – rám támad:

​

– Mikor ül le velem kávézni vagy borozni Kiskegyed?

– Parancsol?!!! – kérdem én megrökönyödve.

– Mégis, hogy képzeli, hogy csak igy rám mosolyog a mozgólépcsőn?

– Hiszen én nem önre mosolyogtam! – fakadtam ki – Én mosolyogni szoktam!

– Akkor is! Nem mosolyoghat csak úgy rám! Nekünk közelebb kell kerülnünk egymáshoz!

– Ne vicceljen! Egyébként is férjem van, nem tudok és nem akarok csak úgy közelebb kerülni magához!

​

– Férje van? Igen? – kérdezte kissé felfuvalkodottan – És szeretője? Szeretője is van?

– Nem, nem, szeretőm nincs – motyogtam.

– Hát akkor? Mire vár? Mondja meg, hol és mikor találkozzunk! Mindenképp közelebb kell kerülnünk egymáshoz.

(Állandóan ezt hajtogatta, ezt a „közelebb kell kerülnünk egymáshoz”. Már miért kellene?)

​

Ha hiszed, ha nem, alig tudtam lerázni!

​

III. A Legdurvább

​

A legdurvább mégis az volt, mikor a metrón, mosolyogva, csendesen üldögélve, szemlélődve, (ez a metró úgy látszik, jó terephely nekem))) szemem sarkából megpillantottam két fiatal srácot. Fejüket összedugva tanácskoztak, miközben mélységes megrökönyödéssel bámultak rám… Azt persze nem hallottam, konkrétan mit beszéltek, de rá volt írva az arcukra, hogy valami ilyesmit:

„Megbolondult az a nő? Mit vigyorog itt? Elment az esze? Biztos nem normális!”

​

​

A látszat dacára, nem azt kérem tőled, hogy komoly tekintettel járkálj az utcákon és mosolytalan arccal éld életed! Épp ellenkezőleg! Arra biztatlak, MOSOLYOGJ!

Mosolyogj, ahol és amennyit csak tudsz! Ne törődj vele, ha mások nem tartanak épelméjűnek! Ne zavarjon, ha nem kaptad meg a fizetésemelést, csúnyán nézett rád a szomszéd, ha fáj a kezed, ha bármi! Nevess! Mosolyogj! Kérlek!

(Láttam ám:)))

​

Jövő héten pedig küldök neked 10 + 1 Ötletet, hogyan tudsz minél több mosolyt varázsolni magad és gyermekeid arcára!

​