Téglák súlya vállamon

Téglák súlya vállamon

Téglák súlya vállamon című írásom egy építőjátékról szól, melyben a téglák, vízben oldódó cementtel építhetők össze, így az elemek újra és újra felhasználhatók.

Ez az eset akkoriban történt, mikor Cipruson éltünk. Logikai és fejlesztő játékokat árultam. Iskoláról iskolára, óvodáról óvodára, igényes, jól szervezett vásárokra jártam és mert az eladáson túl álmom volt a játékok minél szélesebb körű megismertetése, mindig volt nyitott, bontott darabom is.

Valódi téglák

Elismerem, sok kedvenc játékom van. Az egyik, amelyet kivált kedvelek: német márka, minőség, tervezés. Imádom! Meglehetősen sokat játszottunk, építettünk belőle akkor 7 éves kisfiammal is.

Tudni kell ehhez a játékhoz, hogy az egyébként valódi téglák olvadó/szétmálló, vízben oldódó speciális cementtel épülnek össze, így az elemek bármikor szétbonthatók és a végtelenségig újraépíthetők. Ezek a téglák nem törnek el, nem mállanak szét….

Egy harmatos reggel

Történt egyszer egy Limassolban megrendezett vásáron, hogy egy szép,  harmatos, madárfüttyögte, nyiladozó reggelen, kipakoltam készletem, elrendeztem a kis téglákat, a maltert”, kötőanyagot, helyes, gyermekkézbe való vakolókanalat és vártam az érdeklődőket.

Nem is kellett sokat várnom, hirtelen odaszökkent egy 8-10 éves forma kislány és – meg kell jegyeznem – igen kreatív módon, nagy élvezettel, építeni kezdett.

Az ember követ el hibákat az életben.

Ez a kislány épített, alkotott, fogyott az építő- és a ragasztóanyag, pakoltam ki újabbakat, egyre többet, kevertem a maltert… egyre többet…

Mindeközben anyuka ott beszélgetett két másik hölggyel a közelben, a kislányt „lepasszolva”.

Végül is, jó helyen volt… Értelmes tevékenységet folytatott…

Hiszen ez az álmom, nem?

Az elhanyagolt gyermek

Megmondom neked egész őszintén, megelégeltem. Egy idő után nem kevertem be több maltert. Sérelmezte is a kislány. Rosszalló pillantását, kérlelő tekintetét  nem feledem.

Anyjához fordult segítségért. Anyuka azonban, hogy kézmozdulataiból ítélve valami olyasfélét hajtogatott (oroszul beszélgettek), hogy „Menj már!” „Építs!” „Folytasd!”

Igen ám, csakhogy gyüledeztek az emberek és idővel ez a különleges építőjáték erősen felkeltette más gyermekek érdeklődését is. Három fiú érkezett, akik vehemens aktivitással kezdték felfedezni az apró darabok adta lehetőséget. Nem volt szívem, (sem szándékom) megvonni tőlük a lehetőséget.

Építettek. Összefogtak. Csapatot alkottak. Miközben  szépen átalakították/lebontották a kislány építette alkotást. A kislány egye inkább szorult vissza, bánatosan figyelve a folyamatot, hogyan múlik el az ő világának dicsősége…

Én pedig? Nem mondtam a fiúknak, hogy ne… Még csak annyit sem szóltam, engedjétek oda őt is…

A kisleányt büntettem anyja helyett, aki csak ott trécselt, és örvendezett, hogy ideig-óráig nem kell a gyermekével foglalkoznia.

Téglák súlya vállamon

Emberek jöttek-mentek, másokkal is szóba elegyedtem, eldiskuráltam, mindvégig az építkezőket figyelni tehát nem volt alkalmam…

Mégis, azóta bánt a lelkiismeret.

Tudod, miért mesélem el most neked ezt a történetet? Mert a múlt elmúlt. Annyira, de annyira fölösleges rágódni rajta!

A te vállad nyomja olyan teher, melyet évek óta cipelsz?

Kérlek, tedd le! Építs belőle kastélyt!

Vagy szélmalmot.

Mert nem azon kell bosszankodnunk, ami elmúlt! Úgysem tudjuk megváltoztatni azt, ami megtörtént! Azon kell elgondolkodnunk, mit tanulhatunk belőle. Hogyan fejlődjünk általa!