Minthogy június 21-én ünnepeljük Apák Napját, mostanában valahogy minden a Férfiakról szól nálam! Ezért is küldtem legutóbb néhány Apák napi ajándékötletet.
Mondd, te szereted a teát? Ha igen, melyiket? Vagyis inkább melyeket? Jómagam szeretem a zöld teát, az „orange piko” teát és néhány gyümölcsteát, ám elismerem, nagy rajongójuk nem vagyok.
A mentatea viszont, nem is tudom, valahogy más. Marokkóban kétféle mentateát kóstoltam:
- Agyoncukrozva – roppant egészségtelen; vagy
- egyáltalán nem cukrozva – borzadály.
Ami pedig a legszörnyűbb?!!! Ó, hadd mondjam el!
Illemtudóan, csendesen beszélgetve üldögéltünk egy teázó teraszán, imádott „Thé á la menthe” rendelésünkre várva, mely viszonylag rövid időn belül teljesült is. Egyenes derékkal, felszegett fejjel, jobb karját hátra, a derekára fűzve, baljában a tálcát tartva minden porcikájában feszesen, kilépdelt a pincér.
Férjemre széles mosollyal rátekintve, sugárzó arccal, finom mozdulattal, minden gondosságával féltve és óvva, elhelyezte, majd eligazgatta a tányéron álló magas poharat, jó egészséget, kellemes teafogyasztást kívánva, valósággal körbeudvarolva és -táncolva őt.
Ezt követően odafordult akkor 11 éves fiamhoz és ugyancsak udvariasan, finoman, minden tisztelettel, elé is csodás mozdulattal elrendezve teáját egy halk, finom „Enjoy your tea, please!” jókívánsággal tekintette felszolgálását a lehető legudvariasabbnak. Az is volt! Öröm volt látni!
Nekem, a hölgynek, a társaság női tagjának, minden udvariasságot nélkülöző mozdulattal; egy mosoly, egyetlen kellemes gesztus nélkül úgy odavágta a poharat az asztalhoz, hogy belereccsent. Majd, mint ki jól végezte dolgát, sarkon fordult és ugyanazon feszes, peckes tartásban, ahogy jött, bement.
A két férfi, férjem és fiam fogtak le, hogy ne menjek utána és pofozzam fel vagy marcangoljam szét! Óriási önmegtartóztatásomba tellett, no meg családom csendesítő szavainak engedve nem téptem szét ezt a felfuvalkodott pimaszt!
Miközben ők, férjem és fiam, (magukban a nevetéstől kibuggyanó arccal) vigasztaltak, én kis híján felrobbantam!
Nem, nem, félreértés ne essék! A pincér nem volt homoszexuális. Nem akarta elcsábítani a férfiakat mellőlem! (Na persze azt adta volna neki az ő úristene, akkor négyeltem volna csak fel igazán!)
Nem. Egész egyszerűen a helyi szokásoknak engedelmeskedett.
És én? Igen, én pedig az én kultúrámnak, meggyőződésemnek, mentalitásomnak engedtem. Pontosabban, engedtem volna, ha a fiúk nem szorítanak vissza a székbe.
Napokon át dohogtam. Ha csak rágondoltam, felhorkantam. Álmomban felébredtem eme igazságtalanság léte fölött!
Hetekkel később, tisztultabb fejjel, nyugodtabb lelkiállapotban végiggondoltam: Mi történt itt voltaképp? Mi beszélt/beszél belőlem? Az egom? A megaláztatásom? Annak felismerése, mennyire nem tudom elfogadni a szabályokat? Én, aki mindig is azt hangoztattam, ma is azt vallom, attól a perctől kezdve, amint belépek a városkapun, annak a városnak a törvényei vonatkoznak rám??!! Ez mi volt? Magam sem tudom.
(Azt azonban igen, hogyan érzi magát a mentalevél a forró vízben-)))
by 