Anyák és lányaik

Anyák és lányaik cimű irásom az anya-leány kapcsolatról. Mondd! Te hogy vagy anyukáddal? Milyen kapcsolatot táplálsz vele?

Tudod, azt sohasem hittem, hogy könnyű lesz. De hogy ennyi leány-gyermekkel találkozom (jóllehet mind felnőttek már), aki kisebb-nagyobb, sokszor iszonyú anya-sebet hordoz, az most meglepő számomra.

Amikor rátérünk az anyukával való kapcsolatra. És a válasz valami olyasmi, hogy: „ Hát, jó.” Vagy „Tulajdonképpen jó.” Na ott kezdődnek a bajok. Mert ebből a „Hát jó”-ból igen hamar eljutunk a ki nem beszélt, fel nem dolgozott sérelmekhez. A soha, még magunknak sem bevallott fájdalmakhoz. A terhekhez, melyeket sokszor egy életen át cipelünk, anélkül hogy tudnánk róla.

Különben pedig annyira jó gyerekek vagyunk! Annyira semmi rosszat nem akarunk szülő-édesanyáinkról mondani, de még gondolni sem! Annyira nem szeretnénk bántani őket. És úgy védjük őket, még akkor is, ha ne adj isten, alkoholista volt, vagy állandóan veszekedett gyerekkorunkban!

Rendben is van ez így. Védjük őket. Igen, persze, rendben van, amíg például bele nem betegszünk. Vagy meg nem értjük, hogy bizonyos mintáinktól miért nem tudunk szabadulni.

Kicsit lesarkítva, ez a fa egyik ága.

A másik: amikor tényleg jó anyát kapunk. Aki szeret, óv, megért, aki bármit megtenne értünk.

Mint amilyen Edith Eva Eger édesanyja volt.

Csakhogy, őt hamar elveszítette. Amikor Mengele megkérdezte: „Ő az anyád vagy a nővéred?” Ő igy felel: „Az anyám.”

Szavaival élve

„Abban a pillanatban, ahogy a szó elhagyja az ajkamat, vissza akarom szívni. Túl későn értettem meg a kérdés lényegét. Ő az anyád vagy a nővéred? „A nővérem, a nővérem, a nővérem! – akarom kiáltani. Mengele balra küldi el anyámat. Ő pedig csatlakozik a sor végére, követi a kisgyermekeket , és az időseket, a várandós anyákat és azokat, akik kisbabájukat tartják a karjukban. Utánamegyek. Nem hagyom, hogy eltűnjön a szemem elől. Anyám felé kezdek futni, de Mengele megragadja a vállamat. „Nagyon hamar viszont fogod látni az anyádat” – mondja. Engem jobbfelé taszít. Magdához. A másik oldalra. Az életbe.

„Anya!” – szólongatom. Újra elválasztottak bennünket egymástól, az emlékképemben is, csakúgy, amint az a valóságban is történt, de nem fogom engedni, hogy az emlékképemben is falakba ütközzem. „Anya!” – mondom. Nem fogok megelégedni a tarkójával. Látnom kell az arca sugárzó fényességét.

Megfordul és rám néz. Szilárd pontként áll a körülötte menetelő többi elítélt folyamában. Érzem a ragyogását, szépségét, amely több mint szépség, és amit gyakran rejtett el a szomorúsága és rosszallása mögé. Látja, hogy őt figyelem. Mosoly jelenik meg az arcán. Apró mosoly. Szomorú mosoly.

–         Azt kellett volna mondanom, hogy a nővérem vagy. Miért nem mondtam, hogy a nővérem vagy? – szólítom meg az évek távlatából, hogy a megbocsátását kérjem. (…)

A náciknak meg tudok bocsátani, de miképp bocsássak meg magamnak? Újra átélném az egészet, minden egyes szelekciót, minden egyes zuhanyzást, minden jéghideg éjszakát és halálos névsorolvasást, minden egyes zaklatott étkezést, minden lélegzetnyi füsttel átitatott levegőt, minden egyes alkalmat, amikor majdnem meghaltam, vagy meg akartam halni, csak élhessem újra ezt a pillanatot és az ezt megelőzőt, amikor másképp dönthettem volna. Amikor mást válaszolhattam volna Mengele kérdésére. Amikor megmenthettem volna, ha csak egyetlen napra is, anyám életét.”

Amikor nehéz anyával. Amikor már nincs kedved felhívni. Amikor nem szereted, hogy állandóan hívogat, instruál, mindenbe beleszól. Mikor gyűlölöd, hogy hazudik. Mert igenis ott van az üres üveg a párnája alatt és tudod, hogy már megkérte a szomszédokat, hogy hozzanak újat. Amikor hibáztatod bármiért is.

Csak arra kérlek, bánj jól vele. De leginkább, alakítsd azt a benned élő anya-képet úgy, hogy neked jó legyen.

Szeretettel,

Eszter