Az én látomásom
Ezt a címet, „Az én látomásom”, talán helyesebb lenne, ha úgy fogalmaznám: „Az én hallomásom”.
Majd te eldöntöd.
Szándékosan nem írom azt, hogy „vizualizáció” mert bár tökéletesen fedi a mögötte rejlő tartalmat, túl gyakran hallom, olvasom manapság.
Pedig, 11-12 éves lehettem, amikor tudattalanul bár, megtapasztaltam.
Csajkovszkij Chanson Triste (Szomorú Dal) című darabját tanultam. Ez a dal, ne kérdezd, miért, valahogy megérintett engem. Majd egyszercsak azt vettem észre magamon, hogy rágondolok. Magamban dúdolgatom a dallamát. Elképzelem, ahogyan azt a „D” hangot megvibrálom. Ahogy a vonót óvatosan felemelem majd visszahelyezem egy-egy téma előtt.
Hallani véltem a csellóm hangját és érezni azt a fájdalmat, amit egykor Csajkovszkij érezhetett, miközben ezt a dalt írta.
Következő alkalommal, mikor újra zeneiskolába mentem, a tanárom közölte: „Ezt a darabot eljátszod a legközelebbi diák-koncerten!” Zongorakísérőt is talált mellém, egy nagyon kedves helyi zongoratanárnő képében… Próbáltunk, gyakoroltunk, én képzelegtem… és…
Életem egyik legsikerültebb koncertje lett.
Mondd! Éreztél már ilyet? Hogy ugyanis sokat gondolsz valamire, minden érzékszerveddel érzed, ott bujkál a zsigereidben, és azután tényleg megvalósul?
Van ilyen.
Legközelebb majd beszámolok neked egy másik élményemről. (Mert nem mindig történik ám igy, ilyen szépen).
by 