Abban biztos vagyok, hogy felidézted már magad. Tudod, emlékszel milyen voltál kisgyermekként. Megnézegeted időnkét a régi fényképeket.
De képzelegtél már azon, milyen leszel hét, kilenc, tizenhárom vagy tizenhét év múlva?
Az egyik – nem épp általam irányított – meditációm során, megláttam gyermekkori önmagam. Hosszú, édesanyám által befont, nagy masnival ékeskedő hajammal, mosolygó arcommal, a széken kalimpáló lábaimmal. Jó látvány volt. Élveztem. Aztán, fülig érő szájjal, elickáztam. (elszökdécseltem).
Tudod, én alapvetően elég jól megvagyok magammal (Igaz, hónapok óta nem tudok rendesen dolgozni és még mindig gyakran fáj, no meg sok mindenben akadályoz sebzett karom, de jól vagyok). Tényleg jól. Merek boldog és derűs lenni. Élvezem a mindennapokat, egyben, keresem a gyönyöröket.
Mivel pedig a gyermekkoromban olyan nagy borzasztóságokat nem találtunk és az a kicsi Eszter is olyan jól érezte magát velünk, meghívtuk egy későbbi énemet. Úgy értem, a meditáció során.
Tulajdonképp sok dolgom nem volt vele. A folyamat szempontjából még azt is mondanám, fölösleges volt őt ideképzelni. Mégis, tudod mennyire örülök, hogy ezt megléptük?
Egy olyan nyugalom áradt szét bennem ezáltal! Ott ült velem szemben bölcs, derűs, sokat megtapasztalt és megélt mosolyával. Szeretetteljes elfogadásával.
Majd, mikor elköszöntünk egymástól, oly gyönyörű Eleganciával távozott, hogy megremegett bennem az a virágszál, aki aznap szökkent szárba a szívemben.
Ha én valóban ilyen leszek tizenhárom – tizenöt év múlva! Nekem akkor igazán nincs okom aggodalmaskodásra.
Te hogyan képzeled el magad? Milyen leszel kívülről? Milyen lesz a bensőd?
Szóval, te találkoztál már önmagaddal?
by 