Balesetet szenvedtem

Balesetet szenvedtem című írásom arról szól: Kérlek, ne add fel! Kelj fel, és próbálkozz újra! Szükségtelen elhagynunk magunkat. (Az úgysem segít!)

Múlt héten Szlovákiában jártunk, ahol egy gyönyörű kerékpártúrát terveztünk. Második nap, akkorát estem egy vasúti kereszteződésben, hogy mentő vitt be a poprádi kórházba.

​

Az esést követő – mondjuk – egy órát, senkinek nem kívánom. Eszméletemet nem vesztettem el, minden szóra, hangra, képre emlékszem. Ugyanakkor zizeregve, apró foltokban, ködösen láttam a világot, a hangok pedig lassan értek el hozzám. Szédültem, hányingerem volt, el akartam ájulni…

​

Tudod, milyen érzés, mikor feltápászkodsz… Feltápászkodsz? Úgy húztak el a sínekről… Szóval, valahogy összeszeded magad (összeszednek) és azt látod, hogy ömlik a vér mindenhol? Véres kezed-lábad, ruhád, mindened…

A bal könyökömre pedig ránézni is rossz volt. Az valahogy kifordult a helyéből.

​

Kiszolgáltatottság

​

Gondolj bele! Nekem tényleg nincs okom panaszra. Hála az égnek, egészséges vagyok, talpraesettnek tartom magam, nincsenek fájdalmaim. És akkor ott vagyok, egyik pillanatban én, az erős nő, tekerem a kerékpárt a gyönyörű napsütésben. Következő pillanatban, oly kiszolgáltatottá leszek, hogy a környezetem segítsége nélkül, még most is ott ülnék a síneken.

​

Az emberek jók

​

Igen, az emberek jólelkűek és segítőkészek. Megálltak a mögöttem jövők, a szemből érkezők. Hozták az egészségügyi dobozukat. Valamelyikük még egészségügyi tanfolyamot is végzett, ő is felajánlotta segítségét. Férjem az első ember kezébe adta telefonját, hogy az ő nyelvükön mondja el, mi történt.

A mentő nagyon hamar ott volt. Beültettek, adtak infúzióban valamiféle fájdalomcsillapítót. Szóltam a mentősöknek, ne haragudjanak, ha elájulok. Mellém ültek, semmi gond – felelték -, itt vannak. Hányni kell? Itt a zacskó. Komolyan mondom, le a kalappal!

​

Túléltem

​

Végül, nem ájultam, nem szédültem el. A kórházban aztán kiderült, hogy szerencsére nem tört el, csak kificamodott a könyököm. Helyretették. Vérző sebeimet bekötözték.

Örök szeretettel gondolok rájuk.

​

Amikor pedig férjem és fiam értem jöttek, beültünk az autóba és tudod, mit mondtam nekik? Azt, hogy én annyira hálás vagyok! Néztek rám. Szegény anya, mégiscsak beütötte a fejét? – gondolták.

​

Én tényleg hálás vagyok! Hálás vagyok azért, hogy kijöttem a kórházból! Hogy nem kellett három éjszakát (vagy ki tudja, mennyit) ott töltenem! Kimondhatatlanul hálás vagyok, mert megúsztam ennyivel!

Egy ilyen esésből bármi lehetett volna.

​

Gyógyír

​

Ha pedig majd a hozzáértők azt mondják, menjek teniszezni, mert az jót tesz a könyökömnek, akkor megyek teniszezni. Ha az úszást javasolják, úszni fogok. Ha szertornára vagy toronyugrásra kell járnom, megyek ugrani, tornázni.de nem hagyom el magam!

​

Egyébként az esést követő harmadik napon, itthon, a nappaliban táncoltam a felkötött, alágipszelt kezemmel. Most pedig alig várom, hogy a következő túránkra induljunk Ausztriába! És alig várom, hogy újra kerékpárra ülhessek!

​

Mert, igen! Lehet, hogy az útnak ez a szakasza most nehéz! Mégis, soha nem tudod, a következő kanyar mit hoz! Persze, most kaptatni kell fel az emelkedőre! De milyen látvány tárul majd eléd ott fent!

​