Laura Lila Lova
Mivel idén tavasszal elmaradt tujáink permetezése, időről időre „kimosom” őket. Fogom a slagot, a legerőteljesebb fokozatra állítom és áttisztítom vele a fák belsejét. Valahol azt olvastam, ez jót tesz nekik.
Aztán persze, gyakran menekülnöm kell, annyi atka, lepke, rovar, dühödt „ragadozó”, tudom is én mi él bennük… no és tényleg oly haragosak rám ezen tevékenységemért….
Végül, nem tudom, de valahogy magam is úgy gondolom, a tujáknak mégis jó ez.
Abban egész biztos vagyok, hogy vannak közöttük olyan élősködők, akik elszívják a tuják életerejét, ezért aztán jó, ha kiebrudalom őket onnan. Ugyanakkor az is bizonyos, nem mindenki káros a fák számára.
Miért mesélem mindezt? Azért mondom el, mert valamelyik nap, amint ott álltam, zuhogtattam a vizet a tuják belsejébe, tudod, mi jutott eszembe? Hogy mennyire kiszolgáltatottak gyermekeink. Mennyire ki vannak téve szüleik, nevelőik kényének – kedvének. Mennyire nem tehetnek arról, ha a felnőttnek rossz napja van, ideges, rohan… Vagy, egyszerűen csak nem ért a gyermek nyelvén.
Sok évvel ezt megelőzően történt, épp óvodát kerestünk kisfiunknak. Hogy melyik ország melyik városában, arról most nem szólok, a neveket és a helyet fedje homály. Kellemesnek ígérkező játékidő zajlott a szobában, mikor odaértünk és mert kisfiam érdeklődését felkeltették az egyik asztalon heverő színes (egyébként tényleg nagyon szép és igényes) ceruzák, odahuppantunk az asztalhoz. Egy kislány dombot, erdőt rajzolt a lap egyik felére, másikra, egy gyönyörű kis lovat!
Lilát, mégpedig. Már csaknem befejezte színezését, mikor óvónéni ezt meglátta. Leült a kislány mellé (most is a fülembe cseng a hangja) és rázendített:
„Nem, nem, nem! A ló nem lila!” – és fejét, valamint jobb kezének mutatóujját tagadólag ingatta jobbra – balra, nyelvének erőteljes szájpadlásához nyomásával, valamiféle „tkk-tkk-tkk-tkk” hangok kíséretében.
„Vedd elő a barna vagy a fekete ceruzát” – azonnal a kislány elé is rakta – „ és szépen színezd át a lovadat, mert a ló nem lila, hanem barna vagy fekete”.
Ezzel, mint ki jól végezte dolgát, felállt és elsétált a sivatagba. (Jó, nem a sivatagba, csak tovább, a szobában).
A kislány, megsemmisülten ült ott. Válla leereszkedett, nem szólt egy szót sem, csak nézte rajzát….
Nézd, ez az egész egyetlen rövid pillanat volt, ám számomra sokat elárul. Semmiképp sem szeretnék elhamarkodottan, vagy egy-egy töredék alapján dönteni, nekem mégis, egy szó ötlött az agyamba: lélekgyilkos.
Maradtunk még, kisfiam ugyanis élvezettel fedezte fel a szoba rejtett kincseit (szoknyám védő suhogása mellett), és idő elteltével arra lettem figyelmes, hogy óvónéni újra elégedetlen. Fel – alá járva a szobában zsörtölődik:
„ Mindig csak zöld! Zöld, zöld, zöld! Miért nem használsz más színeket is? Hát nem érted, hogy egy kép akkor szép, ha van benne kék, piros, sárga…” – és sorolta a különböző színeket.
Odaléptem; képzeld el, egy másik kislány, a zöld különböző árnyalataival egy – komolyan mondom – meseszép képet alkotott! Gyönyörű volt! Valósággal szemet gyönyörködtető! Tényleg „csak” zöld színt alkalmazott, de annak több árnyalatát felhasználva, egy csodás alkotást hozott létre…
Szóval, miért is nem lehet az a ló lila??! És miért nem lehet csak egy színnel festeni, ha az a gyermek épp úgy találja szépnek??!
Please check:
http://box2252.temp.domains/~eszterhe/en/13-ideas-to-sharpen-our-childrens-imagination/
by 