Sodródni
Mostanában minden arról szól körülöttem, hogy „Te magad teremted meg a saját valóságodat!” „Ha erősen akarod, arra fókuszálsz, koncentrálsz, meglesz!” „Minden fejben dől el!” És ehhez hasonlók.
És ha nem?
Merthogy, ezzel ellentétben, én most pont valami olyasmiről szeretnék beszámolni neked, ami nem ezeket az állításokat támasztja alá.
Talán tudod, még mindig nem tökéletes a karom. Pedig, október végén már 70 fokban is ki tudtam nyújtani, de ott valahogy megállt a „fejlődésem”. Úgy is mondhatnám – jó értelemben -: „visszafejlődésem”. Aztán hosszú hetek, sőt, hónapok teltek el úgy, hogy képtelen voltam megugrani ezt a 70 fok körüli értéket. Becsülettel jártam a gyógytornára, előírás szerint végeztem a gyakorlatokat itthon is, beszélgettem a karommal, vizualizáltam, igyekeztem… Én legalábbis úgy éreztem, mindent megtettem mihamarabbi fejlődésem érdekében.
A karom azonban valahogy megmakacsolta magát. Ez a 70 fok maradt, és hiába minden, nem mozdult.
Közöny? Egykedvűség? Beletörődés?
Akkor pedig, tudod, mi történt? Olyan gondolatok kezdtek kószálni a fejemben, hogy:
„Mi lesz, ha így maradok?” „ Mi lesz, ha soha többé életemben nem tudom majd teljesen kinyújtani a karom?” „ Mi lesz, ha ilyen kajlán kell leélnem hátralévő évtizedeim?”
Megmondom neked, mi lesz.
Semmi. Semmi nem lesz. Akkor majd leélem az életemet igy. És ez nem fog engem megakadályozni abban, hogy élvezzem a mindennapjaimat! Hogy gyönyörködni tudjak a platánfákon átszűrődő napfényben! És ha majd meg is vakulok, akkor majd gyönyörködöm Beethoven I. szimfóniájának 2. tételében. Ha pedig majd meg is süketülök, élek az emlékeimből és visszaidézem, amikor…. (Itt majd felidézem valamelyik szép emlékem).
Szóval, – és ennek a felfedezésemnek annyira megörültem – nem estem kétségbe, nem kezdtem siránkozni, sem pedig sajnálni vagy sajnáltatni magam.
Csoda?
Nem hiszem. Tényleg nem hinném, hogy csoda. Mindenesetre, karácsony előtt elmentem tornára és az értékem 80 (!) fokot mutatott!
Persze, mondhatod erre, hogy „Igen, igen, hát ez valószínű, egyébként is igy lett volna….” „Meg hát a szervezet természetes gyógyulása….” És a többi…
Meglehet. Én tényleg nem tudom.
Csak azt tudom, hogy néha engedni kell. Hogy időnként hagynunk kell magunkat sodródni. Még talán azt is mondanám, bele kell vesznünk a fájdalomba, a tehetetlenségbe.
Neked volt már ilyen élményed? Hogy valamit akartál, gondoltál rá, szeretted volna, aztán lemondtál róla és mégis jó lett? Megteszed, hogy megírod ilyen jellegű tapasztalatod? Köszönöm előre is!
by 